„Nem bírom tovább”: A pillanat, amikor a 14 éves Mike Tyson majdnem feladta a ringben

Hamarosan megjelenik az ESPN írója, Mark Kriegel könyve, a Baddest Man: The Making of Mike Tyson. Az alábbi részlet egy fejezetből származik, amely Tyson korai amatőr meccseit dokumentálja, amikor még csak 14 éves volt.

[Cus] D’Amato egészen 1981. május 27-ig nem jelent meg egyetlen Tyson-meccsen sem, amikor is a katolikus ifjúsági központban, Scrantonban, Pennsylvania államban lépett ringbe. [Kevin] Rooney aznap este 14–0-ra növelte mérlegét, egyhangú pontozással nyert a társfőmeccsen. De az estet az amatőrök kezdték, köztük Tyson, aki egy tizenhét éves sráccal, Billy O’Rourke-kal nézett szembe, aki a közeli Kingstonból jött, a Susquehanna folyó túlpartjáról. O’Rourke a Wyoming Valley West High School végzőse volt, és D’Amato külön kérte, hogy beszélhessen vele a meccs előtt. O’Rourke egyedül ült a lelátón.

– Billy? Beszélnem kell veled.

O’Rourke felnézett. Nem tudott túl sokat Cus D’Amatóról, csak annyit, hogy New Yorkból jött, és úgy nézett ki, mint Yoda a Csillagok háborújából.

– Jóképű fiú vagy, rendes srác – kezdte D’Amato. – Biztos szép jövő áll előtted. Csak nem akarom, hogy belefuss egy láncfűrészbe.

Láncfűrész?

– Michael világbajnok lesz – mondta D’Amato magától értetődően. Champeen of the woild, ahogy az öreg sajátos akcentusával mondta. – Gyilkos. Egy szörnyeteg.

Billy tanulmányozta az öregembert, és közben arra gondolt: Ilyet senki nem csinál.

– Felnőtt férfiakat tesz tönkre – folytatta D’Amato komoran. – Mindenki fél kiállni ellene. Csak azt akarom, hogy tudd, mire számíts. Légy nagyon óvatos.

Hamarosan Tyson is odajött. Az öreg bemutatta őket egymásnak.

– Szia. Hogy vagy? – mondta Tyson halkan.

Egy brooklyni gyilkoshoz képest – gondolta Billy – egész hétköznapi a kinézete. Kábé ugyanannyit nyomtak, kétszáz font körül lehettek. De Billy hat láb kettő magas volt, így jó négy-öt hüvelykkel magasabb volt nála. És az a selypítő, szoprán hang! Ennek a srácnak semmi basszusa nincs a hangjában, gondolta. Negyvenkét évvel később megkérdezem Billy O’Rourke-ot, aki ma már nyugdíjas börtönőr, miért próbált az öregember „bemászni a fejébe.”

– Nem próbált – állítja Billy. – Tényleg figyelmeztetni akart.

Félelmetes lehetett egy ilyen figyelmeztetés. Vajon mire gondolt Billy, amikor elment bebandázsoltatni a kezét?

– Arra, hogy szét fogom szedni ezt a srácot.

Tyson hivatalosan 4–0-s mérleggel állt akkoriban, nem számítva az Apollo Színházban rendezett „füstös meccseket.” De mindegyik mérkőzése ugyanúgy végződött: kiütéses győzelem, a legtöbb már az első menetben. Billyről csak annyit tudott, hogy mi a szerepe ebben a színdarabban – ő a fehér srác – és az ökölvívás történetéből, hogy a fehér nehézsúlyúak ellen már több mint hetven éve előítélettel viseltetnek, Jack Johnsonig visszamenően, amikor egy népszerű amerikai író – Jack London – felszólította a volt bajnok Jim Jeffriest, hogy térjen vissza, és torolja meg a fehér faj sérelmeit, amelyeket Johnson okozott.

Jeff, rajtad a sor – írta London.

Jobb is, hogy London nem volt ott az első menetnél. Ahogy elindult a meccs, Tyson egy hatalmas, széles bal horoggal nyitott, nagy erővel, az egész testéből indítva. Billy látta, mi következik. Tudta, mit kell tennie, felhúzta jobb kesztyűjét az állához. Bokszalapismeretek: elkapja a horgot, aztán visszavág egy horgos–jobbkezes kombinációval.

El is kapta – csak épp az ütés nem olyan volt, mint bármi, amit korábban valaha érzett:

– Elhárítottam, de az ütés így is átjött a kezem mögött. Felrepített a levegőbe.

Furcsa dolgokra emlékszik az ember esés közben. Először a bokszcipők. Kell egy kis idő, mire rájössz, hogy a sajátjaid. Aztán a vér. Sok vér folyt aznap este. Tyson újabb rohamot indított. Billynek tizenhat öltéssel varrták össze a szeme alatti sebet. De könyörgött a bírónak, hogy ne állítsa le a meccset.

Itt egy kis kitérő, amit még [Teddy] Atlas magyarázott el nekem valamikor 1991-ben, amikor elkezdtem sportrovatot írni a New York Postnál: az erő bódító hatású – nemcsak a rajongók, hanem a bokszolók számára is. Legyenek akár tizennégy éves fiúk, akár nehézsúlyú világbajnokok, mint George Foreman. A kérdés az, mi történik, ha egy bokszoló olyan ellenféllel kerül szembe, aki kibírja a legkeményebb ütését és nem hajlandó – Atlas kedvenc szava – megadni magát. Ez jellempróba. Vajon a bokszoló csak egy szájhős, vagy valódi profi? A szájhős pulzusa felgyorsul. A légzése kapkodóvá válik. Elkezd gondolkodni. Kételkedni. Hamarosan már a saját megalázását vizionálja. Minél tovább tart ez az állapot, annál valószínűbb, hogy talál egy módot a feladásra.

Ez is egy ilyen próba volt – egy olyan fiúnak, akit már akkor világbajnoki esélyesként emlegettek. Az eredmény viszont értelmezés kérdése. Tyson szerint ez egy váratlanul kemény harc volt „egy őrült, pszichopata fehér sráccal” szemben, aki mindig felállt. A második menetet „háborúként” emlegette. A harmadik előtt Atlas emlékeztette őt, mit mondott korábban: hogy egyszer olyan bokszoló akar lenni, mint a legendák, akiket a padláson néztek videón.

– Most jött el az idő… Dolgozz a jabbel, és mozgasd a fejed!

Tyson emlékei szerint még kétszer leütötte O’Rourke-ot. De ahogy véget ért, a véres Billy a kötelekhez szorította őt és ütötte vadul. A közönség imádta, D’Amato viszont visszafogottabb volt:

– Még egy menet, és kifárasztott volna – mondta Tysonnak.

Atlas verziója alig említi D’Amatót, hosszabb, és teli van azokkal a vad, inspiráló szólamokkal, amikről később híres lett. Az első menet végén Tyson azt mondja a sarokban: eltört a keze. Atlas állítólag megragadta a kezét, megszorította, és nekikezdett a beszédnek. Így kezdődött:

– Az egyetlen, ami eltört, az te vagy…

És így végződött:

– Most menj vissza a ringbe!

Amikor Tyson megint ki akart szállni, Atlas felállt a kötelek mellé és rászólt: Tarts ki! Valahogy Tyson meg is tette.

– Ez vízválasztó volt az életében – mondja Atlas. – Ha akkor kiszáll, talán sosem lesz belőle Mike Tyson. Érdekes ellentétet képez Atlas és Tyson verziója. De visszatekintve, Billy O’Rourke-é tűnik a leghitelesebbnek.

– Nem mondok senkit hazugnak – mondja –, de ott voltam. Több mint ezer menetet sparringoltam, rengeteg meccsem volt. Párszor megingattak, de csak egyszer paadlóztam egész pályafutásom alatt. Ez pedig Tyson ellen történt, a Catholic Youth Centerben. Amit egyikük sem akart megtudni – sem Tyson, sem Atlas, sem D’Amato –, az az, hogy ki is volt Billy O’Rourke valójában. Negyedik osztály óta birkózott, és épp most ütötte ki az ország negyedik legjobb nehézsúlyúját. Le tudott futni 18 mérföldet két és fél óra alatt. Triatlon? Nem gond. Apja nem volt, de edzője igen – mint Tysonnak – és ő is azt mondta neki, a csúcsra juthat. De míg Tyson Lennie Daniels-szel sparringolt, Billy már Deer Lake-ben volt, Pennsylvania államban, ahol [Muhammad] Ali [Larry] Holmes elleni meccsére készült. Sparringolt Alival. Volt már a ringben Tim Witherspoonnal is, aki 1984-ben megnyerte a WBC nehézsúlyú világbajnoki címet, és Brownsville szülöttével, Eddie Mustafa Muhammaddal is, aki nemrég veszítette el félnehézsúlyú címét Michael Spinks ellen.

– Ali is pofán vágott, Witherspoon is – mondja. – Nem fájt különösebben. De Mike ütése? Az fájt.

A második menetben, miközben Tyson láthatóan fáradt, O’Rourke eljátszotta, hogy jabet indít, majd jobbossal támadt. Talán két hüvelyknyire volt a becsapódástól, amikor Tyson bal horoggal testre ütött, majd ugyanazzal a kézzel egy felütést is elengedett. Ez később Tyson egyik védjegyévé vált, de O’Rourke-t inkább a gyorsaság nyűgözte le, mint az erő.

A harmadik menet előtt – emlékszik vissza – akkor volt valami probléma Teddy Atlas és Mike Tyson között, mert Mike nem akart tovább harcolni. Azt mondta, fáj a keze. Drámaibb volt, mint Teddy meséli? Én nem úgy láttam. Csak azt gondoltam, Mike egy kicsit megingott.

A végén Tyson ezt súgta Billy fülébe:

– Szerintem te nyertél.

– Tényleg? – kérdezem tőle.

– Megosztott pontozás volt. Sok helyi ember szerint én nyertem. De ott voltam, Mark. Nem nyertem meg azt a meccset.